Háborog a lelkem. Ezzel a bloggal próbálok meg könnyíteni magamon. Ki kell írnom magamból a gondolatokat, különben meghülyülök. Még ha csak magamnak is írom.
A magány felerősíti az agyalást, a múlton való rágódást és a vélt vagy valós sérelmeimről nem tudom az eszem járását elterelni. Ördögi, öngerjesztő kör, amibe sokan már belehaltak. Gyakran kívánom, hogy bár én lennék a következő. De ez nem ilyen könnyű sajnos. Zakkantként kell leélnem a tyúkszaros kis életemet? Meglehet.
Mi tudna engem ebből a katyvaszból kirángatni? Miben lelhetném örömömet végre? Mert azokban, amikről eddig úgy gondoltam, hogy figyelemelterelő hobbiknak jók lesznek, egyre kevesebb örömöt, de leginkább már semennyit sem lelek.
A nap fénypontja az éjszaka. Ekkor elvileg letudottnak vélhetek egy újabb napot és az alvás közben nem érzem a kínt. Az éjszakában, alvásban a másnap reggeli fel nem ébredés lehetősége is benne foglaltatik. A Megváltó.
Igen ám, de az alvás sem olyan magától értetődő valami nálam. Szükséglet. De gyakran nem elégítem ki ezt a szükségletet. Nem önszántamból. Forgolódok, egész éjjel agyalok. nem kapcsolok ki. Az élet értelmén, az életem értelmén gondolkodok. Vagy éppenséggel valami figyelemelterelő marhaságon, amit idáig hobbimként hittem, de csak egy pótcselekvés volt valójában. Arra volt jó, hogy elmenjen mellettem a fiatalságom és semmi olyat ne csináljak, amit a normálisnak tartott emberek csináltak volna az én koromban. bulizás... csajozás... felkészülés a Nagybetűs Életre. Tanulhattam volna tovább, hogy aztán legyen mire alapozva az egzisztenciámat építgetni, hogy a normálisnak tartott életet élhessem. Olyat, amely szinte elvárás. Szülők, ismerősök, baráti kör (ha van) illetve a társadalom részéről is. Feleség, gyerek(ek), saját lakás, autó, esetleg nagyvilági élet. Nos, én valamit nagyon elkúrhattam, mert ezidáig semmi nem jött össze és koromnál fogva egyre kisebb az esélyem ezekre. Én is tehetek ezek meg nem valósulásáról, de gyakran gondolkodom el azon, hogy vajon a hiba csak bennem van -e? Javarészt igen. A gyerekkoromból kifolyólag inkább magamnak való, az emberek elől bujkáló emberke lettem. A leendő feleség pedig nem fog bekopogtatni az ajtómon ugyebár. Törtető, karrierista ember sem lett belőlem, hisz tele vagyok kételyekkel és önbizalom hiányos vagyok. Talán egyszer kifejtem a gyerekkorom traumáit is, de félek, hogy csak panaszkodásnak tűnne -mint ahogy ezt anno egy lány a fejemhez vágta. Mivel sem divatos szakmám, sem kitartásom, de meg merem kockáztatni, hogy igazándiból célom se nagyon volt az életben, ezért nem is vittem szinte semmire. Földönfutó nem vagyok, de abból a pénzből, amit beleöltem a hobbimnak nevezett hülyeségbe, az elvárások egy részét (például saját lakás) akár már teljesíthettem is volna. Az már egy másik kérdés, hogy eleve tettem magasról a konvenciókra és a társadalom elvárásaival szemben lázadoztam. Hát itt az eredménye. Nagyjából 12-14 éves korom óta a saját halálomról ábrándozok és míg mások kihasználják az életnek nevezett egyszeri, megismételhetetlennek tartott 'ajándékot', addig én csak azt számolgatom, hogy mennyivel kerültem közelebb a véghez. Hülyén hangzik, de kamaszkoromban a halál olyan misztikus dolognak tűnt... megvolt a maga 'romantikája'. A témához passzoló zenék hallgatása pedig jó táptalaj volt ahhoz, hogy ez a halálos romantika szadó, de inkább egyszemélyes mazo(chista) pornóvá váljon. Erre a pornó hasonlatra reflektál első bejegyzésem címe is. De kettős jelentést tulajdonítok neki. Egyrészt vonatkozik a blogomra, amelyben verbális 'önkielégítést' végzek (lelki önsegélyszolgálat gyanánt); másrészt vonatkozik az onánia kifejezés talán arra is, ahogy én a halál gondolatával való játszadozást jellemezném. A saját halálomról való gondolkodás egyfajta megnyugvást hoz, amolyan 'mindennek végre vége lesz' fílinget. Azt vettem továbbá észre magamon, hogy a múlt sérelmein való rágódás, illetve az, hogy lehordom magam mindennek, a világ hívságaira, megértő társra való jogosulatlanságom erősítem magamban, egyfajta önmagyarázatként szolgál arra, hogy miért is lettem ilyen és miért is nem sikerülhet nekem úgyse semmi. Önszuggesztió... de a legrosszabb fajtából. Mások -az 'egészségesek' inkább többre tartják magukat, van bennük egyfajta egészséges önelégültség. Bennem pont az ellenkezője.
Szóval az élet szép lassan elmegy mellettem. Mások élik, én meg 'legjobb' esetben is csak félem az életem. A szó szoros értelmében is: tele vagyon szorongásokkal és az összes ennek köszönhető, egymást gerjesztő pszichoszomatikus és egyéb lelki nyavalyákkal. Más úgy tartja, hogy túl rövid az élet. én túl hosszúnak tartom.
Igazándiból ez a szóömlés (verbális ejakuláció) most csak úgy jött (spontán volt, hehe). Nem volt előre eltervezve, hogy miket írok. Először a sorsról szerettem volna írni, de ez akkor megmarad a második bejegyzésre. Arról szerettem volna értekezni (saját magammal:), hogy mennyire meghatározza egy ember életét az, hogy hová, mikor és milyen helyre, milyennek (külső, egészséges... stb) születik.
Itt a vége.
